Németh Hajnal

Egy meztelen női hát, két összetört autó, három kottaállvány. Johann Sebastian Bach, David Bowie és a Depeche Mode. Régebben posztkonceptuális művészet, kevésbé régen posztmediális művészet, most pedig fotografikus képek és provokatív szövegek a Műcsarnokban. Németh Hajnal történetei titokzatosak és otthonosak, kicsit kísértetiesek (avagy hátborzongatóak) a freudi értelemben véve. Az Air Out orgonistanője a hatalmas orgona előtt, alatt – Bach pedig átfordul a billentyűk és a pedálok kattogásába. Totálkáros gépjárművek és operában elmesélt karambolok, vörös fényben – Összeomlás passzív interjúként előadva, ahol a kérdező mindent tud, vagyis szinte mindent. Amit nem tud, amit nem tudhat, az a feeling, az érzés, a lélektani dráma. Van valami drámai, valami nem hétköznapi, valami fojtogató Németh narratív fotósorozataiban is. Nem igazán érthetők az amúgy ismerős, műtermi (Szabadság, vagy mi) és színpadi (Kivéve engem) szituációk. A társadalmi szerepek és az identitás bevett konstrukciói elbizonytalanodnak. Mit akar a fotós a modelltől, miért éneklik egyesek a Marseillaise-t, és kinek kell meghalnia (Kristálytiszta propaganda)? Egyértelmű, határozott válaszok nincsenek, de van egy másik történet, egy még rejtettebb történet. A médiumok története. Az álló- és mozgóképek ugyanis arról is szólnak, hogy miképpen lehet az individuumra oktrojált történeteket kicsit másként, kicsit lassabban, kicsit eredetibben elmondani. Képalkotó és Kép, Férfi és Nő, Szubjektum és Apparátus, Metafizika és Propaganda. A nagy szavakat és a címkéket érteni véljük, de könnyen elfelejtjük, hogy a jelentéseket valakik, valahogy formálják. A képek, az individuumok és az ideológiák gazdagabb, mélyebb struktúrái akkor tárulnak fel Németh műveiben, ha lassan, a médiumra fókuszálva, a fotográfia fénytörésében, avagy a videó megvilágításában, zenei aláfestéssel nézzük őket – ahogy Dave Gahan énekli: it’s a question of time.

Németh Hajnal: Kristálytiszta propaganda – Az átlátszó módszer, 2009

Propaganda – Arkangyalok, triptichon, c-print üveg alatt, keretezve, 3 db 84 x 59 cm

 

Hornyik Sándor

 

A Berlinben működő kollektív és pozitív energia, a kreativitás értékének tisztelete inspirálja…

 

Németh Hajnal intermédia szakon szerzett diplomát 2000-ben, majd két évvel ezután ösztöndíjat kapott Berlinbe. A mai napig a német fővárosban él és dolgozik. Individuális képzőművészként már 1998 óta folyamatosan szerepel nemzetközi kontextusban munkáival, 2007-től pedig a Lada project Berlin alapítójaként szervezői tevékenységével is aktív részese a művészeti szcénák közötti kapcsolatok építésének.

 

– Pontosan melyik művészeti ágban képviselteted magad?

 

– Nem tudnám pontosan lehatárolni, többfajta technikát alkalmazok, használom a videót, a fotográfiát, az installációt, az utóbbi években meghatározó szerepet kapott a hang, a zene és a dalszöveg, mint tartalom és mint forma egyaránt.

Formai tekintetben munkáim részben összetett, többféle elemből épülő installációk, melyek egymás mellé rendelve tárgyakat, szövegeket, hangokat, egy adott tér kontextusában válnak értelmezhetővé. Idézetek által próbálok jelentéseket létrehozni, az általános – vagy „időtálló” – jelentések jobban érdekelnek, mint a naprakész reflekciók.

 

– Miért maradtál kint Berlinben?

 

– Berlinben széles és izgalmas a művészeti szcéna, és az ebben működő odafigyelés, a kollektív és pozitív energia, a kreativitás értékének tisztelete munkámra is inspirálóan hat.

A művészek kölcsönösen előre mozdítják egymás munkáját, projekteket, galériákat hoznak létre, melyek az intézmények és üzleti galériák mellett nagyon erős állásfoglalások.

Ugyanakkor persze verseny is van, egy újfajta megmérettetés. Kint gyakorlatilag a nulláról kellett mindent kezdenem, ami izgalmas, és úgy érzem, fejlesztett a gondolkodásmódomon is.

 

– Milyen kapcsolatban maradtál a hazai művészeti szcénával, figyeled az itthoni eseményeket?

 

– Figyelem, hogy mi történik itthon és a kapcsolatom sem szakadt meg, egyrészt gyakran szerepelek munkáimmal Magyarországon, másrészt a Lada project „küldetése” révén hoztuk-vittük a művészetet Budapest és Berlin között.

 

– Szerinted miért rád esett a jelölőd választása?

 

– Idén volt egy kiállításom a Kiscelli Múzeumban, ahol egy összetört BMW-t mutattam be egy felvételről játszott operadarab idézetében, úgy tudom ez a munka „nyomta meg a gombot”, de biztosan volt egy alapvető érdeklődés is.

 

– Mit vársz ettől a díjtól, a kiállítástól?

 

- Szeretek dolgozni és ez egy újabb lehetőség, inkább egy válogatás bemutatására, mint új alkotást létrehozni. Valószínűleg egy erős kiállítás lesz, mert jó a csapat, a Műcsarnok reprezentatív tereit pedig könnyű szeretni – a versenyt kicsit nehezebb, mert Magyarországon a művészek köztudottan igen alacsony anyagi megbecsülésben részesülnek, ezért még egy ilyen jelentős összegű díj is csak egyetlen kiválasztott megélhetésében és alkotásában segíthet. Ettől függetlenül mindenképpen pozitív, hogy van, de még azért nem „hab a tortán”…