Esterházy Marcell

2007 óta folyamatosan készíti fotósorozatát, amelyben Budapesten alkotó képzőművészek műtermeit mutatja be atelier_bp címmel. A megszokott műteremfotókkal ellentétben ezeken a képeken az alkotók nem szerepelnek, csak a környezet, amiben dolgoznak. A dokumentált helységek nem feltétlenül klasszikus értelemben vett műtermek, sokkal inkább, gyakran kényszerből átalakított nappalik, hálószobák. Ezek a terek folyamatosan változnak, így a fényképezett helyszín az adott időszak érdekes dokumentuma mind a tulajdonosa, mind pedig a néző számára.

Esterházy sorozata azonban leginkább nem a tárgya, hanem a fotográfia műfaja és mai értelmezése felől ragadható meg. A lefényképezés gesztusával ugyanis a képkészítő egyszerűen kisajátítja mások művészetét, természetesen nem a lopás, hanem a posztmodernből ismert átemelés értelmében. A műterem hirtelen kikerül a kiállítótérbe: a produkció helye egyszerre csak kiemelkedik a prezentáció helyére. Esterházy mások környezetét, munkáját, szubjektív lenyomatát kisajátítja, és saját műként a galéria falára helyezi. Nem is egyenként, hanem mindenkiét egyszerre, akármeddig folytatható sorozatban. Műteremfotói gyűjteményfotók, hasonló módon, ahogy a kisajátítások egyik élharcosa, Louise Lawler évekkel ezelőtt a múzeumi gyűjtemények képeiből állította össze sorozatát (...).

(Mélyi József: Rejtőző művész, Élet és Irodalom 52. évfolyam, 05. sz.)

 

A fotók egyszerre nagyon személyesek – hiszen az embert körülvevő tárgyak mindig árulkodnak tulajdonosáról –, de az ember hiánya miatt mégis távolságtartóak, ugyanakkor érdekes játékra adnak alkalmat: a műalkotások ismeretében társítani tudom-e a művészekhez a művek létrehozásának helyszínét.

A másik bemutatott mű, „Feketén-fehéren” Gazdag Gyula 1971-es Sípoló macskakő című filmjének zárójelenetét dolgozza fel, amelyben a művész apai nagyapja szerepelt statisztaként. Látunk egy embert, aki hol felemelt fejjel néz a szemünkbe, hol pedig lesütött tekintettel mered maga elé miközben egy vonaton utazik. Ez a videó loop tükrözi a művész családjához, múltjához való viszonyát, kérdéseit, kétkedéseit, mindazt az ambivalenciát és feszültséget, ami a megélt és a tudott dolgok, érzelem és értelem között van.

 

Esterházy Marcell: atelier_bp part II. (2010), fotó, 30 x 40 cm

 

Mayer Marianna

 

Nem szokványos ekkora térben gondolkodni

 

 

Esterházy Marcell képzőművész 2003-ban diplomázott az intermédia tanszéken, majd később a marseille-i képzőművészeti akadémián folytatta művészeti tanulmányait. Jelenleg is Franciaországban, Párizsban él.

 

– Saját definíciód szerint melyik művészeti ágban képviselteted magad?

 

– Én mindig azt mondom, hogy képzőművész vagyok, mert az fedi le legjobban a tevékenységeimet, de hivatalosan, a diplomám szerint médiaművész vagyok. Foglalkozom fotóval, videóval, készítek objekteket és installációkat.

 

– Mivel készülsz a kiállításra, korábbi munkáid lesznek túlsúlyban, vagy inkább újakat készítesz?

 

– Mindenképpen szeretnék új munkákat csinálni. A két terem közül az egyikben egy korábbi fotósorozatom, az atelier_bp, illetve annak a második része lesz bemutatva, amelyet kifejezetten a kiállításra készítek el. A másik teremben szintén egy új videómunkám lesz látható, melynek jelenleg épp a szerzői jogi kérdéseit tisztázom, mivel ehhez egy 1971-es Gazdag Gyula filmet használok fel.

 

– Mit vársz ettől a díjtól, mit jelent ez Neked?

 

– Szerintem pont az az izgalmas ebben a díjban, hogy nagyjából mindegy „ki nyer a végén”, mert mind a hat művésznek jó, hogy megmutathatja a munkáit a Műcsarnokban. Nem vagyunk hozzászokva, hogy ekkora térben gondolkozhassunk, mivel általában sokkal kisebb galériákban szoktunk kiállítani. Amúgy ugyanúgy készülök rá, mint bármely más kiállításomra: sok időt, energiát és pénzt ölök bele. Remélem a végeredményen mindez látszani fog.