Batykó Róbert

Festményeinek témái a „serendipity” fogalma szerint alakulnak, amikor is egy szerencsés véletlen folytán, valami másnak a keresése közben rábukkan azokra a tárgyakra, jelenségekre, melyek képeihez kiindulópontként szolgálnak. A környezetükből kiragadott tárgyakról fotót készít s ezek a digitálisan továbbredukált, majd kiprintelt fotók jelentik azt a fázist, melyben a festő eltávolodik a kiválasztott tárgy megszokott funkcióitól s a hozzá tapadó ismereteinktől. A tárgy maga a képpé válás folyamatába helyeződik már ekkor, a festő figyelmét a tiszta láthatóságok kötik le: a tónusok a fényfoltok az árnyékok. A valóságból indul ki, ami mára nem csupán az érzékelhetőt, a tapinthatót jelenti, hanem sok esetben a fotót, valamint az interneten keringő digitális képek végtelen számát. Munkája során egy másik fontos elméleti kérdésre is keresi a választ, hogy vajon mi a festészet szerepe és „létjogosultsága” a művészet egyre polarizálódó világában? Nem véletlen tehát, hogy művein egyre fontosabbá válik a különféle felületek érzékeltetése, a festékanyagok sajátossága, vagyis annak hangsúlyozása, hogy ez más technikával nem készülhetne el. Gépek vagy épp hétköznapi használati tárgyak. De valójában ezeket látjuk? A felismerés folyamatába hiba csúszott: hiátus keletkezik az észlelés rétegei és szintjei között, a kép egyszerre érzéki és távolságtartó, személyes és személytelen. A vásznon rend és egyensúly uralkodik, úgy viszonyítja egymáshoz az arányokat, hogy a tiszta festészet alapvetően meghatározó esztétikai dimenziója mögött a tárgyak szimbolikájának kevésbé poétikus valósága is érzékelhetővé váljon. A különféle építőipari gépek funkcionális köznapiságukkal és a munkától nyert értelmükkel sajátos karakterű „portré sorozattá” állnak össze, melyek képi világa a „látható” és a „láthatatlan” rétegek közötti geometriai, festői, plasztikai és egzisztenciális különbségekből tevődik össze. Művein fontos szerephez jut egyfajta zeneiségre törekvő kifejezésmód is, amelyben a zenei rétegek párhuzamát nem csupán a színek, illetve azok erőssége és aránya jelenti, hanem a vonalak, a festékrétegek eltérő vastagsága, megoszlása, s ezeknek az egymáshoz képest értelmezett helyzete.                                                          

 

Batykó Róbert - Analízis 2009, olaj, akril, vászon, fa, 100 x 140 cm

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bódi Kinga, Kürti Emese és Perenyei Mónika írásai alapján

 

Újragondolt festészet

 

 

Batykó Róbert festőművész, öt éve diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, azóta három önálló kiállítása volt, és részt vett több csoportos kiállításon. „Nem régóta vagyok ebben a közegben” – mondja, mégis jelöltje lett az idei Aviva Díjnak.

- Saját megítélésed szerint mi alapján jelöltek a díjra?

 

– Talán azért jelölhettek, mert egy hagyományos műfaj keretein belül a progresszív irányt képviselem, keresem a festészet helyét a mai kortárs kultúrában. Örülök, hogy a díj kapcsán egy szélesebb réteg is megismerheti a válaszaimat.

 

- Mit jelent a progresszív irány?

 

A műfaj alapjait, a rajz, illetve az anyaghasználat lehetőségeit gondolom újra. Vektorgrafikus szoftvereket használok, melyek a kép szerkezeti felépítésére hatnak, míg a maszkolásos technika és a különféle festékanyagok együttes használata a kép felületén hoz létre különleges vizuális élményt. Az ember alkotta környezet és tárgyi világ analizálásával értelmezem a "valóságot".

 

– Korábbi műveidet hozod el a kiállításra, vagy újakat készítesz?

 

– Leginkább a 2010-es évben készült munkáimmal készülök. Nagy kihívás számomra egy ilyen léptékű térben bemutatkozni, és ez arra sarkall, hogy minél több új művet hozzak létre.

 

– Eddig hol voltak kiállításaid?

 

– Rendszeresen a Budapesti acb Galériában állítok ki, de külföldön is kapok lehetőségeket, legutóbb Hollandiában mutattam be a munkáimat.

 

– Tavaly még „vendégként” nézted meg a kiállítást, mik a benyomásaid, a tapasztalataid a tavalyi Aviva Díjról?

 

– Nekem nagyon tetszett a tavalyi kiállítás, fontosnak tartom, hogy a fiatal alkotók ilyen méretű terekben is kiállítsanak. Ami ennél is fontosabb, hogy az eddig felkért kurátorok és művészek rangot adnak ennek a kezdeményezésnek. Ameddig ez így van, addig minden kritika és rosszindulat ellenére a díj meghatározó eseménye lesz a magyar képzőművészeti életnek.

 

– Tavaly, amikor a kiállítást nézted, eszedbe jutott, hogy lehet, hogy a következő alkalommal te is kiállíthatsz?

 

– Egyáltalán nem, nagyon meglepődtem, amikor felkértek. Kicsit kakukktojásnak is érzem magam, de jó érzés a 30 alattiakat képviselni ebben a 40 alatti csapatban.